Úgy tűnhet, hogy a közösség, különösen a lelki értékek mentén formálódó lélekközösség a csoda kategóriába tartozik. Különösen manapság, amikor a mindennapok mókuskereke és őrlőmalma elaprózza az emberi szíveket. Igen ám, de csodák valóban léteznek, miközben nem, nem léteznek, mert ez nem csoda, hanem egy közös szándék nyomán formát öltő gondolat. Ez maga a teremtés, ami belülről fakad, a valahová tartozás vágyából, ami ösztönösen ott él, mindannyiunkban.

Egyedül nem megy?

Divatos elgondolás, hogy az ember a hegyeket is képes elcipelni a hátán, szóval nem kell ehhez segítség. Simán megy az ösvény kitaposása egyes egyedül. Ez az a szemlélet, ami napjainkban arat, amit a gazdaság is támogat, amit sokan a karrierhez kötnek. Nem kevesen, akik valamikor, valamilyen formában csalódtak a közösségben, mert mondjuk úgy kényszerítették bele egy valamilyen csoportosulásba, könnyen gondolhatja azt, hogy ő még egyszer biztosan nem kötelezi el magát.

Tény, hogy a csalódás, a megannyi rossz példa, a “muszáj valahova tartozni” intelme (ami valójában egy régi formájában tápláló hitrendszerből fakadó jótanács) sokakat megkeserített. De itt most nem arról beszélünk, hogy valamilyen külső rend alapján valakikhez csatlakozni, alkalmazkodni, idomulni kell, áldozatok árán. Még jó, hogy erről senki sem álmodik és evidens, hogy ez az elvárás a múlt árnyai közül milliót felhozhat a mélyből, akár transzgenerációs mintákat is, amik behúzzák a lelki kéziféket.

Amikor a közösség erények, közös értékek alapján alakul, amikor kell, muszáj vagy szükség nincsen, csupán nyitottság és lehetőség, akkor minden megváltozik. Akkor hirtelen nyilvánvalóvá válhat az a tény, hogy igen, van ami egyedül nem megy. És ez nem gyengeség, sőt. ennek a felismerése a legnagyobb erő.

Mi rejtőzik a kifejezés mögött?

A közösség, mint magyar szó nagyon beszédes. Benne van két olyan kifejezés, amik egy olyan világról mesélnek, ami tele van fénnyel és elfogadással. Közös és ég. Vagyis egy égbolt, ami egységesen borul azok fölé, akik behúzódnak alá, akik szívesen fogják meg egymás kezét, akár virtuálisan is.

Ez az az égbolt, melyen mindenkor ragyog az éltető napfény, ahol ismeretlen a sötétség, és ami megtart akkor is, ha kívülről viharos széllökések vagy kopogó jégeső érkezik. Mert a közösség ereje aligha írható le szavakkal, mondatokkal. A közösség ereje megtapasztalásra, megélésre vár, mert csak így változhat az a bizonyos közös égbolt megtartó, ringató, ölelő térré, aminek a jelenléte megkérdőjelezhetetlen és megingathatatlan.