Két hibát követtem el a minap,
amikor a
Katyn című filmre hivatkoztam. Egyrészt nem Andy
Vajna, hanem Andrzej Wajda rendezte, másrészt pedig "zseniálisnak" neveztem, ami a részemről egy
elhamarkodottan megítélt, propagandajellegű dicséret volt, látatlanban. Hozzászoktam ugyanis, hogy a
lengyelek jól csinálják meg a történelmi filmjeiket - lásd a
Quo
Vadis-t - és nem kurzusfilmeket gyártanak az aktuális kormány számára, mint mifelénk
szokásos (lásd a
Sacra Coronától a
Sorstalanságig bármelyik celluloid-borzalmat.) A
Katyn, bár még mindig jobb, mint a "magyar" filmipar sikkasztás
bűntettének bizonyítása ellen készült fedőfércművei, nem érdemes különösebb figyelemre, és itt is
csak azért foglalkozom vele, mert valaki rinyált az üzenőfalon, hogy legyen már új post. Tessék,
én figyelek az olvasókra.
Az egész moziterem üres
volt, ketten ültünk benne. Ennyire érdekli a prolikat a történelem, állapítottuk meg, mert
ekkor még nem tudtuk, hogy a prolinak néha igaza is lehet. A film egy vasúti hídon kezdődik. A
németek elől menekülő lengyelek tolonganak rajta, ám hirtelen a másik oldalon is menekültek
bukkannak fel. "Bejöttek a ruszkik is!" - kiáltják feléjük, majd tanácstalanul állnak egymást nézve:
most mi legyen?
Aztán látjuk, ahogy az oroszok teátrálisan leszaggatják a lengyel zászlót
egy vasútállomásról, letépik a fehér sávot, a vöröset visszarakják, a fehér rongycsíkot pedig
máris tekeri a lábára egy katona kapcának. A lengyel katonákat ezalatt vagonokra rakják.
Biciklivel érkezik egyikük felesége és kislánya. Megbeszélik, hogy nem kell félni, mindenki haza
lesz eresztve, csak várjanak. Mi persze tudjuk, miért
Katyn a címe a filmnek.
Innen pedig a film
vontatott, unalmas dialógusok sorába fullad, jelenetenként legalább egy idegesítően hatásvadász,
sötéten drámainak szánt elemmel. Nem tudunk meg semmit az eseményekről, ki kicsoda, miért van ott,
mit csinál, és egyáltalán, miféle történelmi korban vagyunk, azon kívül, hogy a második
világháborúban. Nők viaskodnak magukkal odahaza, férfiak a hadifogságban, egy őrnagy naplót ír,
tulajdonképpen ekörül forgolódna a történet, de valahogy a film első húsz perce után ez a szál
elvész, jön egy másik, és az ember minden ötödik percben úgy érzi, hogy már egy másik film
kezdődött, az előzőt meg abbahagyták a történet kibontása nélkül. A film fele körül már teljes a
dramaturgiai katasztrófa. Szereplők jönnek és mennek, helyszínek villannak fel, de homályos, hogy ki
kinek a kicsodája, ez most miért jött ide, az kicsoda, és miért mondta ezt, de a ruszkik nagyon
szemetek, és a németek is egy kicsit, de a ruszkik sokkal jobban. De mindez nem mond el semmit.
Történik utalás néhány történelmi eseményre, de aki nem tudja, miről beszélnek a szereplők, nem is
fogja megtudni. Aki ismeri a történelmi hátteret - és gyanítom, a liberális agymosás korában a
lengyelek közül se mindenki van ezzel így - az nem fogja élvezni a sekélyes történetvezetést, aki
pedig nem tudja, mi történt Katynban és miért, az meg unni fogja a művészieskedő
kínlódást.
Ami azért dicséretes, hogy a film, ha a sorok közül is, bátran odamond néha a mai
kornak, az erőltetett dogmáknak. De történelmi filmet nem így kell csinálni. Tessék nyugodtan
tanulni Spielbergtől. A
Schindler listája nem azért lett
világsiker, mert annyira érdekel mindenkit a holokamu-mese, hanem mert profi alkotás. Annak
története van, követhető szereplői, megélhető története. Pedig a fele sem igaz. A lengyelek
mindent átvettek Hollywoodtól, különös tekintettel a kameramunkára - az egyszerűen mesteri -
kivéve a dramaturgia szabályait, de anélkül az egész nem ér semmit. Rossz film, nem érdemes
megnézni.
