bombagyár!

Süss zsidó története nem hagyja nyugodni a gójokat. Először a hús-vér Süss kavarta fel a békés Württemberg állam életét a XVIII. században, ahogy azt a filmben is láthatjuk, lévén a történet valós, még ha romantikus színekkel festette is ki Joseph Göbbels, a modern médiaelmélet atyja. Másodszor, ugyebár, a film kavart némi indulatot, amikor 1940-ben elkészült, és a csillogó szemű német faj elé tárta a Süss-félék valódi arcát, hátha valaki lemaradt volna az azt megelőző mintegy harminc év történéseiről. Végül pedig a XXI. század első éveiben Magyarországon tört ki miatta botrány, amikor néhány tucat gój meg merészelte nézni, pedig azt tilos, még "kutatóknak" (értsd: megfelelő egyetemeken megfelelő agymosásban részesített, önnön sekélyes tudásuktól eltelt fiatalemberek, leendő agymosók) is csak megfelelő válogatás és szűrés után merik levetíteni. Hja, kérem, az igazság néha fáj. Mert ha kurzusfilm is, azért csak több igazság van benne, mint a Sorstalanságban.

Azt mondták már nektek, hogy a német film igazából egy 1933-ban készült angol film felújítása, amely Jew Süss címmel futott? Biztos az angolok is nácik voltak, azért csináltak ilyen filmeket. Akit érdekel, ezt egészen nyugodtan megrendelheti DVD-n, nem úgy, mint a német verziót, amiért minimum börtön jár. Az angol film nem volt különösebben ismert, az 1940-es német alkotás azonban világszerte hatalmas sikert aratott. Mai kritikusai szerint azért "veszélyes" alkotás, mert "gyűlöletkeltő módon ábrázolja a zsidókat". Hát akkor tessék kivenni akármelyik videotékából bármelyik hollywoodi piffpuff-akciófilmet, tetszés szerint a nyolcvanas évektől napjainkig, és máris lehet szörnyülködni, hogy az milyen "gyűlöletkeltő" módon mutatja be szegény arabokat, vietnamiakat, oroszokat, németeket, szerbeket, és mindenki mást, akivel az elmúlt hetven évben az amerikaiaknak bármiféle nézeteltérése akadt. Ezek semmivel sem kevésbé "veszélyesek", mint a Jud Süss. Néhány éve például épp erről panaszkodott nekem egy belgrádi barátom, hogy mennyire elegük van abból, hogy az amerikai filmekben a szerbek mindig Kalasnyikovot lóbáló hegyi vademberek, akik mészárolják a jókat. Elismerte, hogy előfordul az ilyesmi, de azért lássuk be, még náluk sem ez a nagy átlag. Mint ahogy az oroszok se mind kommunisták.

A német film alaposan átdolgozta Lion Feuchtwanger regényét. Természetesen a legfontosabb csavar kimaradt a történetből: Süss Oppenheimer ugyanis nem zsidó! Éppen ez a regény nagy fordulata, amikor rájön, hogy keresztény nemesi családból származik, de zsidóként nevelkedett. De hogy a német filmben is legyen rejtett csavar: a Süsst alakító Ferdinand Marian valóban zsidó volt... Ezen tessék elmélkedni, kedves felháborodottak. A Jud Süss volt pályafutásának legsikeresebb alakítása. A filmet vetítésének négy éve alatt több, mint húszmillióan látták! Marian 1946-ban autóbalesetben halt meg, igen gyanús körülmények között. Felesége holttestét pedig 1950-ben húzták ki egy folyóból. A film rendezőjét, Veit Harlant 1950-ben perbe fogták a Jud Süss elkészítése miatt, de végül felmentették. Érdekesség: Harlan unokahúga, Christian Susanne Harlan 1958-ban Stanley Kubrick felesége lett - aki pedig zsidó...

No, de ennyi elég is a háttérből, nézzük az alkotást, s kezdjük mindjárt egy kis spoilerrel azok kedvéért, akik nem merik letölteni. A filmbeli Süss egy dúsgazdag zsidó bankár, aki békésen éldegél valahol Württembergben, szigorúan Stuttgart városán kívül, ahová a fajtája nem léphet be. Egy napon felkeresi őt a tartomány frissen hivatalba lépett hercege, Karl Alexander, és drága ékszereket vásárolna tőle. Süss kapva kap az alkalmon: fillérekért átadja a kincseket a hercegnek, cserébe pedig csak apróbb szívességeket kér. Ezek a kis szívességek persze ügyes politikai lépések, s mire Württemberg népe észbe kap, Süss lesz a herceg fő tanácsadója, majd pénzügyminisztere, gyakorlatilag átveszi az uralmat az egész tartományban, s kénye-kedve szerint uralkodik, természetesen a gójok kárára. Már csaknem sikerül gonosz terve, a tartomány zsidó uralom alá vonása, amikor szemet vet a tartományi tanács elnökének lányára, Dorothea Sturmra, akit apja és férje bebörtönzésével szerez meg magának. Ám ez már sok a felbőszült württembergieknek, és amikor Süss megmérgezi Karl Alexandert, a tartományi tanács letartóztatja és halálra ítéli.

Egyszerű és egyenes népnevelő történet, épp megfelel egy náci propagandafilmhez, mondhatnók. Pedig a Jud Süss messze van attól az agymosó irányzattól, amit modern korunk egyes hollywoodi fércművei képviselnek. Például szó sincs arról, hogy minden zsidó olyan, mint Süss. Épp ellenkezőleg! Csupán két további zsidó szereplő fordul elő a filmben: az egyik Lévi, Süss titkára, a másik pedig Löew rabbi (egyébként mindkettőt Werner Krauss játssza). Lévi pontosan megfelel a nácik által sugallni kívánt zsidó ideálnak, ám Löew rabbi éppenséggel kilóg a sorból. Ő az, aki többször figyelmezteti Süsst, hogy helytelen úton jár, tagadja az ÚR parancsait, s rossz vége lesz mindennek. Bár Süss őt is rábeszéli, hogy segítse ördögi tervét, az öreg rabbi csak ímmel-ámmal tesz eleget kérésének.

Süss karakterét akár eltúlzottnak is lehetne tekinteni, ha nem lenne példa száz és száz ilyen zsidóra a történelemből, Trockij-Bronsteintől Kun Bélán át David ben Gurionig és Ariel Saronig. Nem minden zsidó ilyen, nem is állítja ezt a film. De egy olyan figura rajzolódik ki előttünk, ami mindig ott van a háttérben, ha valami a feje tetejére áll, és a józan ész uralma megszűnik. Nem egymaga forgatja fel a világot, hisz szüksége van azokra a korrupt politikusokra, akiket e történetben Karl Alexander testesít meg. Ha van kit korrumpálni, ott lesz is korrupció, ez a film tanulsága, de ha úgy tetszik, a lócitrom és a veréb vonatkozásában is értelmezhetjük. A film üzenete nem az, hogy az Oppenheimer Süss-félék mindenhol ott vannak, és pusztítani kell őket, hanem az, hogy vigyázzunk, mert ha hagyjuk, a fejünkre nőhetnek. Ám az utókor észrevehet egy biztosan nem szándékos utalást: az alkalmatlan politikus Süss-félék nélkül is alkalmatlan. A felháborodottan kiabáló Karl Alexander ugyanis megdöbbentően emlékeztet a hatalma végnapjait élő Adolf Hitlerre, például a Bukás című filmből. Pedig Dolfi bácsi mögött biztos nem állt egy rafinált zsidó, aki a fülébe sugdosott.

A Jud Süss alapvetően nem rossz film. Kicsit zavaró, hogy egyetlen dialógusfolyammá ömlik össze; nincs egyetlen vágókép, egyetlen pillanat, amíg a cselekmény leülepedik, nem látunk tájakat, nincsenek feszültségoldó jelenetek. Roppant feszes, gyorsan pergő, mondhatni poroszos tempóban bontakozik ki a cselekmény. A színészi munka fantasztikus, bár inkább színpadra termett, mint mozivászonra. Mindemellett be kell látnunk, hogy a Jud Süss nem értelmezhető hétköznapi filmként. Nem nagyszerűsége miatt, mert bár jó film, de nem korszakalkotó. A Jud Süss ugyanis társadalmi értékmérő. Ott, ahol ezt a filmet vetíteni kezdik, valami nem stimmel a társadalommal. Az a társadalom egy kicsit elfelejtett gondolkodni, és rövidesen nagy bajok jöhetnek - de ennek a zsidók éppen úgy lehetnek az okai, mint a nácik. A nézőre van bízva, hogyan áll fel a székből a film után. Miért látunk annyi igazságot egy erősen sarkító, bevallottan propagandacélokra készült filmben? Mert a propaganda mindig legalább részben igaz...